"Gyökereink" ~ Pekár István megnyitója

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Fényszarui Polgárok!

Lassan hagyományt teremt a gödöllői Duflex Fotográfiai Stúdió azzal, hogy a kórboncnok alaposságával tárja fel egy-egy település társadalmi szerkezetét, életét, lakóinak természetét. Csak míg egy kórboncnok élettelen testen dolgozik, ők inkább életet lehelnek a megörökített világa, mintsem ártanának annak.

Jászfényszaru előtt két településről készítettek hasonlóan alapos anyagot. A Nógrád megyei Herencsényről és a közeli Jászságóról. Mindkettő kedves, nyugodt, vidékies, hagyományait tisztelő kistelepülés, az elöregedés, a hanyatlás okozta gondokkal.

A Duflex Stúdió fotósai Fényszaru megörökítésekor egy merőben más világot ismertek meg. Egy kisvárost, amely a környék központi települése, virágzó iparral, ennek csúcsán egy országosan is jelentős multinacionális céggel és tevékeny vállalkozói körrel. Ilyen településen a fotográfusnak nehezebb fogódzó pontokat keresni, mint egy inkább az emlékeiből élő, bájos falucskában.

Azt hiszem, a gödöllői fotográfusok ezzel a feladattal is kiválóan megbirkóztak. Ha megnézzük ezeket a képeket, láthatjuk, hogy Jászfényszaru ismeri azt a régi mondást, hogy minél magasabbra tör valaki, annál mélyebbre kell nyúlnia. A múltba, a gyökerekhez, a hagyományokhoz.

A Duna Televízió egy filmsorozatot készített, amely a jövő év elején kerül adásba. "Gyökértelenül?" a címe és szocialista iparvárosokat mutat be. Valamennyire jellemző, hogy a szocialista éra leglátványosabban fejlődő települései voltak, de a buzgó városépítők többet romboltak a kelleténél. Úgy a régi épületekben, mint a lelkekben. Fényszaru bizonyosan elkerüli ezt a sorsot, mert a képek alapján itt őrzik a jászkun és a paraszti hagyományokat.

Gyökereink ápolására soha ilyen szükségünk nem volt. A globalizáció jótékony hatásait mutatja a Samsung televíziógyára. Tudtommal 1200 embernek adnak munkát és tavaly készült el a tízmilliomodik készülék. De a globalizáció a gyengének, a felkészületlennek sokat tud ártani. Ezt naponta megtapasztalhatják Kelet-Közép-Európa lakói. A tömegtermelés fojtogatja a kis helyi vállalkozásokat, az olcsó tömegkultúra kiüresíti a lelkeket. Nyomában elvesznek európai keresztény kultúránk értékei, megtartó erkölcsi normáink, hitünk, szokásaink, hagyományaink.

A 20. század sok civilizációs vívmányt adott nekünk. Komfortos lakóhelyet, öregségünkről, betegségünkről gondoskodó szociális hálót. Megszabadított sok nehézségtől, gürcöléstől, de ilyen kiszolgáltatottak soha nem voltunk, mint napjainkban. Ma a gondoskodó állam nélkül élni nem tudunk. Ezer éven át egy néhányszáz lelkes település is élhette életét a külvilágtól teljesen függetlenül. Mindenről gondoskodni tudtak, legfeljebb néhány speciális ipari terméket vásároltak a közeli városban. Azonban jó ideje elektromos és gázvezetékek, telefonhuzalok hálózata köti őket egy nagy rendszerhez. Ma már csak különféle fejkvóták, központi támogatások révén maradhat fenn ezen települések közigazgatása, tanulhatnak a gyermekek, működhet az egészségügyi ellátás, a közlekedési rendszer.

Mindez nagyon jó, de ezek megszűnés vagy mérhetetlenül drágává válása kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesz minket. Minden életrevaló közösségnek törekednie kell arra, hogy ezen változtasson. Nem gazdasági értelemben, hiszen arra nem vagyunk képesek, de a lelkünket meg kell erősítenünk. Hinnünk kell abban, hogy sorsunk a mi kezünkben van. Ha visszatekintünk Fényszaru múltjába, láthatjuk, hogy milyen kemény kihívások érték az elődöket a történelem során, és ezekre milyen határozottan válaszoltak.

Köztudott, hogy IV. Béla a tatárjárás után telepítette be a Jászföldet. Az elődöknek volt erejük a honfoglaláshoz. A török uralom felszámolása után a kivérzett, félig lakatlan vidékre telepesek jöttek, de már nem új honfoglalóként, mert alkalmazkodtak az őslakossághoz, a jász szellem erősebbnek bizonyult.

S jött az újabb csapás, I. Lipót elzálogosította a jász földet. Erre a redemptio volt a válasz. A megváltás a Jászság legfényesebb tette, azt hiszem, a mai napig ez a legnagyobb lelki tartalék. Hatalmas összeget fizettek az itt élők, a rendszerváltás kárpótlása ennek csak töredékét jelentette.

Fényszaru az 1831-es várossá nyilvánítás előtt négy évvel emeletes városházát építtetett. Igaz, negyven évvel később több tucat magyar kisvárossal együtt visszaadta a városjogot, de a városiasodási folyamat, az iparosok pártolása, a céhek működése, az országos vásárok tartása kihatott egészen a mai időkig. A helyi vállalkozói személet nélkül nem jött volna ide a Samsung, nem vált volna várossá és a környék vezető településévé.

Egy település nem csak a lélekszám és a városias településkép miatt emelkedik ki a községek közül. A városban nagyobb számú értelmiség él, ezáltal nagyobb a kulturális kisugárzása a környékre. Ezek a kulturális beállítottságú emberek egyesületeket, szervezeteket hoznak létre. A gyakorlatias gazdálkodói, iparos és kereskedő szemlélet intellektuális gondolkodással egészül ki, ami által műveltebbé válik az egész közösség. Fényszarun sok jelentős egyesület működik: a citerazenekar, a pávakör, a színjátszókör, a Fényszaruiak Baráti Egyesülete és a Bedekovich Lőrinc Népfőiskolai Társaság.

A város lélekszáma lehetővé teszi, hogy szinte mindenki ismerjen mindenkit. Ez volt az alapja az athéni ősdemokráciának, nem emelhetett az intrikus politika és a média gazembert példaképpé, és az igaz embert nem taposhatta el. Fényszaru minden szempontból alkalmas arra, hogy egy minőségi életet biztosító település legyen a jövőben is, és egyre inkább az legyen.

Miért beszéltem minderről olyan sokat? Mert mindez ott van a kiállítás képein. A fotográfus tehetsége abban mutatkozik meg, hogy olyan értékekre hívja fel képeivel a figyelmet, ami mellett mindennap elmegyünk, mégsem vesszük észre. Nézzük, de nem látjuk. A hétköznapok gondjai között tekintünk rájuk, elsiklik felettük a szemünk.

A vérbeli fotós tudja, hogy mit keres, milyen témákat dolgoz fel, s a szeme megakad a részleteken is. Az alkotók és a kiállítás összeállítójának arányérzékén múlik, hogy a településről hű keresztmetszet jelenjen meg. Ez esetben a válogatáshoz is kiváló érzékkel nyúltak.

Az életképek, a városképek, a tájképek megfelelő arányban kerültek Önök elé. A dolgozó, a pihenő, a szórakozó, az ünneplő, a hitüket gyakorló emberek, a fiatalok és az idősek. Sok tevékeny embert látunk a képeken. Rétes- és perecsütőt, cukortorta készítőt, népi iparművészt, susztert, gobleinvarrót, állattartót.

A város műemlékeinek, nevezetes építményeinek, a város képét meghatározó elemeknek ugyanilyen patikamérlegen kimért aránya van. A főbb műemlékek, a templom, a köztéri emlékművek, szobrok mind megörökítve állnak Önök előtt. Megjelenik a magas ég alatt a végtelen, szabadságot sugalló alföldi horizont, a várost ölelő vidék. Feltűnik a bálákkal teli tarló, a szelíd temető, egy boldog kort idéző parasztudvar, egy tanyakép.

Én a képeket megnézve érzem a város életerejét. Látom, hogy tisztelik a hagyományokat, hiszen ott van a hősi emlékmű, a mártírok emlékműve, a tanítók asztala. Ott vannak a népviseletbe öltözöttek, a bandérium tagjai. Ragyogó ruhák, egyenruhák, hiszen a férfi soha nem tud olyan férfias lenni, mint huszárként. A régi házak, a régi eszközök megőrzése szintén erre a hagyománytiszteletre utal.

Fényszarun még fontos a hit. A 20. század embere azt hitte, hogy minden az övé. Csodás gyógyszereket fedezett fel, környezetét a kényelem minden eszközével ellátta. Mégis azt látjuk, hogy nem lett boldogabb, a testi és lelki nyomorúságának minden fajtája növekszik. Száműzte a szabadosságát korlátozó erkölcsöt, Isten nélküli világba vágyott. Istent vagy kirekesztette az életéből, vagy Isten vonult ki onnan mérhetetlen önzése, gonoszsága láttán. Fényszarun még jelen van az Isten.

A képek azt megmutatják, hogy Fényszaru polgárainak erős a nemzeti kötődése. A nagy európai házban ez a legfontosabb fogódzó. Ezt a kiállást elvárja tőlünk a többi nemzet is. Csak azok sugallták nekünk éveken át a színtelen-szagtalan európai egyenpolgár ideáját, akik már régen megtagadták gyökereiket, származásukat, és azt szeretnénk, hogy mi is ezt tennénk. De mi nem teszünk így, mert szelíden, de büszkén vállaljuk magyarságunkat, jász, kun és palóc mivoltunkat, paraszti vagy iparos gyökereinket.

Mikor egy-egy szülőfalumbeli fiatallal találkozom, elmondom nekik, hogy minden fiatalemberben él az elvágyódás ösztöne, idegen városokat, új világokat szeretnének megismerni. Menjetek el ti is – mondom nekik – nézzétek meg a világot, hódítsátok meg, de egyet soha nem felejtsetek el. Amit találtok, lehet, hogy fényesebb, csillogóbb, gazdagabb, de semmiképpen sem magasabb rendű, mint őseitek földje. Ha ezt nem feleditek, kevésbé fogtok csalódni.

Nos kedves fényszarusi polgárok! Ezek a szépen komponált képek azt sugallják nekem, hogy a büszke jászok, kunok földje olyan, ahonnan még elvágyódni sem érdemes, de ha a kalandvágy mégis elvisz, megéri visszatérni!

Talán Önöket is megerősíti ebben a hitükben a Duflex Fotográfiai Stúdió munkatársainak képei, amelyek szép, egységes és arányos kiállítási anyaggá álltak össze. Mindannyiunk nevében köszönöm a munkájukat, és köszönöm a város vezetőinek, hogy erre az alkotó feladatra megbízást adtak.

Önöknek pedig köszönöm, hogy meghallgattak.